2010.03.31. 18:27, Nickytha
Kezdem az elején.
29-én délután 3 körül indultunk tesómmal és apuval Bécsbe. 7-kor sikeresen megérkeztünk a Stadthalle-hoz, kerestünk egy jó kis helyet az alváshoz. Pokrócok leterítve, unaloműző zene bekapcsolva, könyv a kézben, sátor készenlétben, mert ugye éjjel aludni is kell...Fél 8-kor odajött hozzánk a listás lány, hogy írjuk fel magunkat és 8-kor mindenki megkapja a számát. Az a 8 óra kb. fél 9-re tolódott, de mindenki sikeresen megkapta a számát. Én a 183-ast, tesóm a 184-est. Nem is volt rossz, belegondolva, hogy több ezren leszünk... A sorszám alapján be kellett állni a kordonhoz - amiről tudni kell, hogy 2 sor volt felállítva, és 1-1 méter szélesek lehettek -, ez még önmagában nem is lett volna rossz, mert ugye odapakolok, hogy ne foglalják el a helyem, én este szépen bevonulok a sátorba és reggel majd kipihent arccal beállok a helyemre...
De ekkor olyat mondtak, amitől egyből elment a kedvem az egésztől: Ha meg akarod tartani a számod és a helyed, akkor a kordonok között kell éjszakáznod, de addig is üljünk le, ne terheljük magunkat, mert már más helyszíneken is ájultak el kimerültség miatt. Na de jó! -.- Mind egy, kitartórajongó vagyok, 1 éjjel nem a világ, kibírom...hittem én. De amikor 2 szivacs van alattad, hálózsákban fekszel, a kb. 5 fokban, nyomnak a kordon vas rúdjai, amik alattad vannak, fázol, és ahhoz hogy ki tudj menni a toi toi-hoz - mert már tele vagy a víz ízű, tűzforró, csak kézmelegítésre alkalmas teától, amit osztogatnak - álmosan úgy kell hajolgatnod a kordonokon át, nehogy beverd a fejed, szerintem mindenki elgondolkodna rajta, hogy megéri-e az egész. De én úgy döntöttem, megéri. Tesóm szemben volt velem, a két kordon közé beraktuk a táskánk, ráhajtottuk a fejünk és próbáltunk aludni. Sokszor felkeltem, és aput kérdezgettem: Mennyit aludtam? A biztató válasz így hangzott: 10 percet. Éjfél körül apu bement a sátorba. Én ugyan úgy háborogtam, de most már Edinának. Ez ment éjjel 2-ig, amikor úgy döntöttem, én ezt nem bírom tovább. Fáj mindenem, fázok, WC-znem kell, és mivel nem tudtam aludni, unatkozok. Óvatosan kikecmeregtem a helyemről, odasettenkedtem a sátorhoz, és elkezdtem aput keltegetni. Hatalmas szívvel felajánlotta, hogy aludjak a sátorban, majd ő beáll a sorba. Sátor, remek. Fél órára elaludtam, de később tesóm is csatlakozott hozzám. És akkor tudatosult bennem, hogy nem tudok kis helyen aludni, bezártság érzetem van. Megint irány apuhoz, miszerint én most azonnal haza akarok menni, és nem vagyok ennyire fanatikus rajongó, nekem nem hiányzik, hogy az egész tavaszi szünetemet, az ágyban töltsem, mert meg vagyok fázva. A cuccokat a sorban hagyva elindultunk az autóhoz, ahol befűtöttünk és végre - nem mondom, hogy kényelmesen - de tudtam aludni...reggel 6-kor felkeltem, és tesóm is az ülésen feküdt...ő bezzeg mindenhol tud aludni.
Fél 7-kor megkezdődött a kocsiban a reggeli feltöltődés: haj igazítás, smink, rágó, semmi kaja, mivel egyáltalán nem tudtam még csak ételre se nézni. Odasétáltunk a sorhoz, és a helyünk már csak a múlté volt. Teljesen ismeretlen arcok a helyünkön, mindenhol teljes volt a káosz. Odamentünk a listás csajhoz, megkérdeztük - egy tolmács csaj segítségével - hogy hogyan kaphatnánk vissza a helyünk. Közölte, hogy a hivatalos fan club szerint, ha elhagytuk a helyünk, nem állhatunk vissza sorba. A cuccokat összeszedtünk és beálltunk a sor végére. Még így sem keseredtünk, mert özönlöttek mögénk a sorszámmal ellátott rajongók. Volt ott 200-as, 164-es, 89-es...minden.
Pár óra múlva minket is bekordonoztak, de itt már sokkal, de sokkal nagyobb volt a helyünk. A néha-néha előre nyomuló tömegben mellénk keveredett 3 magyarul beszélő lány, ami nagyon jót tett nekem, mert már úgy voltam, ha 1 német szó elhagyja valakinek a száját, olyat kap, hogy többet meg nem szólal. Ők is számozottak voltak, nem aludtak a sorban és hátra kerültek. Jókat beszélgettünk, így hamarabb eltelt az idő. Tudtak németül, ami jól jött, ha valamit tájékozattak a beengedéssel vagy bármivel kapcsolatban.
A várakozás közben az első nemtudom hány ember sárga karszalagot kapott, azok közvetlen a színpad elé mehettek, azok, akik nem kaptak, a csarnok közepén elhelyezett kordon után kellet, hogy álljanak. Mi kaptunk. Többször is volt a kordonon belül mocorgás, mert kisebb csoportra osztották a várakozókat. Olyankor mindig hátrébb küldtek, ami mindig nehézkesen ment, mert folyamatosan lökdöstek előrébb.
6 óra körül kinyitották az ajtókat és megindult a tolakodás. Mindenki furakodott előre, amennyire csak tudott, mintha az élete múlna rajta. Mi 5-en megfogadtuk, a nyugodt, ám hűséges rajongókat képviseljük, akik nem lökdösődnek, hanem kivárják a sorukat.
De nem ment minden úgy, ahogy terveztük. Mint az őrültek úgy nyomultak az ajtók felé. Telefon a földön a tömegben, a kordonba beakadt emberek egyhelyben, és egymásba könyökölve furakodtak, akik nem bírtak magukkal. De sikeresen bejutottunk a csarnokba. Mi, sárga szalagosok a színpad előtt állva vártuk a koncertet, akiknek nem volt szalagjuk, azok a hatalmas termet elválasztó kordon mögött várakoztak. Az elmebeteg rajongók furakodtak az első sorig, mi pedig a földön ülve vártuk a kezdést.
Közben a legmagasabb ülős részen megjelent a Mű Bill és Tom. Többször is járkáltak már kinn a kordonon kívül, ugyan olyan ruhában, mint Bill és Tom a koncerten, és sztárolták magukat. Először még vicces volt, de akkor már átment az egész GÁÁÁZ-ba, amikor a koncertre is olyan ruhában jöttek be, mint az igaziak. Persze mindenki elkezdett sikítozni, az üres fejű lányok meg voltak győződve, hogy az igazi Bill és Tom van fenn. Integettek, üvöltöztek...-.-"
A nagy várakozás közben apu hívott: Szia, benn vagyok, nézz hátra... És hátra néztem. Apu a kordon előtt volt, ugyan ott, ahol mi, pedig szalagot sem kapott, sőt nem is állt a sorban. Odamentünk és mondta, hogy teljesen az útig állnak a fanok, és rengetegen állnak még kinn. "De akkor te, hogy vagy benn?" - jött az értelmes kérdésem. Amikor engedték be az embereket, beállt a 3. kordonba, magyarul elkezdett beszélni az egyik secunak, hogy ő most akkor is be fog menni. Adott apunak egy szalagot, és máris benn volt. Ügyes!
A padlón ülve már türelmetlenül vártunk egészen 8 óráig, amikor elkezdődött a koncert. A német lista ment és egyszerűen fantasztikus volt az egész. Élőben a srácok...ÁHHH <3 Pedig megfogadtuk, hogy nem alacsonyodunk le arra a szintre, hogy torkunk szakadtából üvöltsünk és énekeljük végig az összes számot...hát nem bírtuk ki. A fiúkat látva tényleg teljes öröm és boldogság jár át. Automatikusan kiáltásra nyílik az ajkad és nem tudod abbahagyni. Teljes extázisban vagy. Elkezdtem videózni, fotózni, de a Hey You-nál feladtam. Minek videózzak? - Persze jó megosztani utána másokkal, de akkor is. Szórakozni mentem, nem azért, hogy lerohadjon a karom, és 1,5 órán keresztül tartsam azt a kütyüt. Tesóm addig videózott, amíg gépén megjelent a "Memóriakártya megtelt" felirat. Akkor úgy döntöttem egye fene, akkor majd én felveszem a többit. Kimásztam a nagy tömegből, odamentem apu mellé - mert ő a középen lévő kordon előtt támaszkodott - és rájöttem, onnan sokkal élvezetesebb a koncert. Csak 2-3 méterrel vagyok hátrébb, sokkal jobban látok, tudok kamerázni. Épp fordultam ki a tömegből, és indulta hátra, amikor nagyon-nagyon meleget éreztem a tarkómon. A hatalmas tűzcsóvák, amik kilőttek a színpadból forrósággal töltötték be az egész csarnokot. Nagyon látványos volt. A kamerázás nálam is addig tartott, amíg nálam is meg nem jelent a felirat, "Memóriakártya megtelt". Gyorsan töröltem pár régi képet és egyből kattogtattam tovább.
Láttuk az édes videót 2 dal között, megcsodálhattuk a robosztus motort, Bill fantasztikus ruháit, és mindenkit lenyűgözött a fiúk tehetsége. Mind a négyen vízzel locsoltak, flakonokat dobtak. De repült még törölköző, 4 dobverő - és úgy özönlöttek a tárgyakért, mintha valamilyen eszmei értékekkel megáldott cuccok lennének - és a végén konfetti.
Apu „hálás” volt, mikor hátra mentem hozzá. Együtt üvöltöttünk a fülébe a lányokkal, akik mögöttem álltak. De rávettem, hogy fütyüljön egy nagyot...hát fütyült, és akkor én fogtam a fülem.
Mikor vége volt a pontosan 1,5 órás koncertnek, a hatalmas teremből kiérve posztereket, kulcstartók, pólókat, zászlót és még sok TH-s holmit lehetett venni. Persze vettünk is.
A csarnokból kiérve tudatosult mindenkiben hogy vége...vége annak, amire visszafelé számolta a napokat, vége annak, hogy látta bálványait, vége, egy sokak számára valóra vált álomnak. Sokan sírtak, de nekem bárki bármit mond, soha nem fogom megérteni, hogy ezt minek kell. Az igazi rajongók - akik tudják hol a határ az őrölt fanatizmus és a normális rajongás közt - velünk együtt hagyták el a csarnokot fülig érő mosollyal.
Elindultunk az autó felé, pont arra, ahol kifelé jöttek a kamionok, és a TH-s buszok. Ott állt több száz ember és várta, hogy aznap még lássa a fiúk bármelyikét. Mi elköszöntünk az ott megismert lányoktól, és Budapest felé vettük az irányt.
A koncert alatt elfelejtődött az összes negatív dolog, ami a sorban alvás, ülés és állás közben történt. Ez bizonyítja, hogy egy fergeteges show-t láthattunk, és ha lesz még alkalmam elmenni párra, akkor is hamarabb fogok menni, mert megéri.
Összegezve az egészet, nagyszerű volt, remélem más is szuperül érezte magát.
Ha valakinek kérdése van, vagy megosztaná a saját koncertélményét, az írjon a Chat-be, vagy írjon a kommentárokhoz.
2010.03.31. NickyTHa
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Köszi Niki hogy beleírtál minket is :D remélem a következőkre is együtt megyünk majd :P